Egy parentifikált tollából

Felnőtt gyermek, gyermek felnőtt
Szülősítés, parentifikáció

Apa nincs, jól, anya nem tudja ezt kezelni, ő sincs jól. Anya beteg, apa leterhelt a sok feladattól. A forgatókönyv lehet sokféle, a lényeg, a szülő nincs jól.

Gyermekként látom, érzem, hogy valami más, mint kellene. Jól esne, ha apa többet lenne itthon, de dolga van. Szeretném, ha anya játszana velem, de most sincs kedve. Megszokom. Igyekszem jó gyerek lenni, ne legyen még rám is gondjuk, hátha akkor több idejük marad számomra.

Minden idegszálammal figyelem őket, mert ha éber vagyok és szerencsém van, elcsípek egy kis szeretetmorzsát; illetve így folyamatosan készenlétben tudok lenni, ha helyzet van. Például vita, hangosabb szóváltás, rosszabb esetben akár tettlegesség is. Már olyan kifinomult vagyok, elég egy kis zörej, egy leheletnyi hangsúlyváltozás és már tudom, menekülni kell, vagy most odabújhatok egy pillanatra.

Intézem az életem, kicsit az övékét is. Elemzem a helyzetüket, megkérdezem a nagyit, mit lehetne tenni, hogy anya, apa jobban legyen – titkon remélve, hátha akkor majd nyugodtan játszhatok, mert érzem a biztonságot. Nagyi szerint, ha már ilyen ügyes vagyok, akár segíthetnék egy kicsit többet is anyáéknak.

Telik az idő. Egyedül tanulok, jó jegyeket hozok, kiválasztom melyik gimibe menjek, elmegyek felvételizni, felvesznek és az élet halad tovább. Nagyiék büszkék, milyen ügyes ez a gyermek, még a háztartásba is jócskán besegít.

Anyáék nem jönnek a szülőikre, hiszen megy minden magától. Én ettől menő vagyok a többiek szemében, hisz rajtuk ott a felnőtt kontroll, én megtehetek bármit. De ők hazamennek és van, aki megkérdezi, „Hogy vagy?”, majd örömmel fogadják a választ és érdeklődve beszélgetést kezdeményeznek. Én hazamegyek, ha jó napja van, anya megkérdezi mi volt a suliban, azt válaszolom „Semmi.”, anya megkönnyebbül, hogy nincs feladata velem. Apa későn jön, vele nem is találkozom. Amúgy is bezárkózom a szobámba. Egyedül.

Keresem ki vagyok. Nem érzem magam értékesnek, érdemesnek mások figyelmére, de nagyon vágyom rá. Kétségbeesetten próbálok kapcsolódni valakihez. Önmagamhoz nem tanultam meg. Leginkább barátok, vagy egy korai párkapcsolat van az életemben. Mindenkivel figyelmes, udvarias, tisztelettudó vagyok. Mindig pontos, precíz és alapos vagyok. Rám lehet számítani, azonnal segítek, ott vagyok. Sok mindenhez értek. Én a háttérben, előbb a többiek. Ha látom, hogy a másiknak nehéz, átveszem tőle és majd én cipelem, viselem, megoldom. Hátha, akkor majd szeretnek. Hátha így be tudom végre bizonyítani, hogy érdemes vagyok a szeretetre. Ha mindenkinek megfelelek.

Nagyon fiatalon lesz komolyabb párkapcsolatom. De a minta már megvan bennem. Ahhoz, hogy szeressenek, meg kell dolgoznom; jól kell viselkednem, tökéletesnek kell lennem. A kontroll nálam van, hisz gyerekként így érezhettem magam biztonságban.

Maximalista vagyok, önálló és talpraesett, de nagyon szigorú önmagamhoz. Nem lehet hibázni, hisz az veszélyes. Gyerekként megtanultam, ha nem vagyok elég éber, ha elkalandozok, belefuthatok olyan helyzetbe, ami rám nézve káros. A készenlét folyamatos, a figyelem állandóan feszített, a fókusz a külvilág felé irányul. Mindent látok, mindent érzek, együttérzek.

Viszont nem tudom mi van bennem. Nem tanultam meg észlelni saját magam belső világát. Nem tudom megfogalmazni mire vágyom. Azt szeretném, ha valaki kintről ezt tudná és anélkül, hogy kérnem kellene, megadná nekem. Ezt keresem a barátaimban, de leginkább a páromban. Ezt kellett volna kapnom anyától, apától, de akkor ez nem sikerült.

Szenvedélyesen tudok szeretni, vágyódni, a fellegekben lebegni a boldogságtól és a poklokat járni a fájdalomtól.

Ha a párom nem tudja kielégíteni a saját magam számára sem megfogalmazott és kimondatlan igényeimet, vágyaimat, mérhetetlen fájdalmat, csalódottságot és szomorúságot tudok megélni, amit a tudtára adok és még hozzá is teszem, hogy úgy látom valójában nem szeret, nem vagyok neki fontos.

Szinte soha nem vagyok elégedett, mindig lehetne jobbat, ügyesebben, gyorsabban, stb. Mindig van valami feladat, amit maximálisan szeretnék teljesíteni. Ha kész, nagyon nehezemre esik hátradőlni és megpihenni. Inkább keresem a következő tennivalót.

Általában mindent másokért teszek. Legfőképp a családomért. Minden erőmmel törekszem rá, hogy szeretetteljes, tökéletes életet teremtsek a szeretteimnek. Ebből adódóan a kapcsolódásaimba rengeteg energiát fektetek, aminek következményeként óhatatlan, hogy a többiek elkényelmesednek. Ráadásul teszem ezt úgy, hogy azt gondolom, tudom, mire van szüksége a másiknak és én megadom neki, akár kéri, akár nem. Nem tisztelem mások határait. Mivel nagyon jól és gyorsan átlátom a helyzeteket, mire a másik feleszmél, én már cselekszem és megoldom helyette az aktuális feladatot. Lehetőséget sem adok neki, hogy kivegye a részét.

Mindig adni szeretnék, segíteni, megoldani. Saját igényeimet hátrasorolom. Mindent szeretnék megadni a másiknak. Szeretném lenyűgözni, elkápráztatni. És nagyon vágyom rá, hogy ezt a másik elismerje, szóvá tegye, megköszönje. Hajszolom az elismerést; gyerekkorom óta. Ha a sok belefektetett munka után a másiktól nem érkezik jelzés, hogy sikerült elnyernem a tetszését, hogy le tudtam nyűgözni, hogy örül mindannak, amit érte, a családért tettem, nagyot csalódok, sérül az igazságérzetem, mély szomorúságot érzek, akár haragra is gyúlok. Hiszen elmaradt a kemény munka elvégzésért járó jutalom.

Nem vagyok boldog. A sok belefektetett munka ellenére sem érzem, hogy ez a család, ez az élet így boldoggá tesz. Tulajdonképpen nem magamat élem, hanem a családot. Függök a társamtól, nem vagyok szabad. Nem is tudom igazán, ki vagyok, mit szeretnék, mire vágyom. Én. Legbelül. Csak reagálok a körülöttem lévőkre és észre sem veszem, vagy csak időben jól elcsúszva, hogy valójában nekem talán más esne jól, én nem biztos, hogy egyetértek. Azt tudom, mit tegyünk, hogy a családnak jobb legyen, a gyerekeknek a dolgai gördülékenyen menjenek, a hétköznapok szépen haladjanak. De nem látok rá magamra, mert még a legelején, amikor pici voltam, nem volt lehetőségem megélni, ami belül van, mert a környezetemre kellett figyelnem, hogy valahogy túléljem.

Így és számtalan variációban, de nagyon hasonló irányvonal mentén működik egy parentifikált ember.