A ki nem mondott vágyakból miért lesz csalódás?
Kevés dolog tud olyan csendben távolságot építeni két ember között, mint a ki nem mondott vágyak.
A párkapcsolatokat erősen megterhelik a be nem teljesült vágyakból adódó folyamatos csalódás. Elmaradt ölelések, figyelmetlen mondatok, elfelejtett gesztusok, azok az esték, amikor nagyon vágytunk rá, hogy a másik igazán érdeklődve megkérdezze: „Hogy vagy?”.
Minden ilyen pillanat azt az érzést erősítheti, hogy a másik nem ért minket, nem figyel ránk, vagy talán már nem is szeret úgy, mint régen.
A vágy, amely bennünk élt, soha nem hangzott el, vagy nem jól, nem jókor, mégis elvártuk, hogy a másik tudja.
A láthatatlan elvárások világa
Legtöbbünknek vannak kimondatlan reményei egy kapcsolatban.
Szeretnénk, ha észrevennék, amikor fáradtak vagyunk.
Jólesne, ha valaki magától megölelne.
Vágynánk arra, hogy a párunk tudja, milyen ajándék tesz igazán boldoggá.
Örülnénk, ha a barátunk észrevenné, hogy most nem tanácsra, hanem meghallgatásra van szükségünk.
Ezek természetes vágyak. A probléma ott kezdődik, amikor azt hisszük, hogy ezeknek maguktól kellene teljesülniük.
Ilyenkor kialakul egy csendes belső történet:
„Ha igazán szeretne, tudná.”
„Ha fontos lennék neki, észrevenné.”
„Ha figyelne rám, nem kellene kérnem.”
Első hallásra logikusnak tűnnek ezek a gondolatok, de valójában azonban olyan elvárásokra épülnek, amelyek teljesítése szinte lehetetlen.
Miért várjuk mégis, hogy a másik tudja?
Gyermekkorunkban az édesanyáktól (vagy egy folyamatosan jelenlévő felnőttől/felnőttektől) tanuljuk meg, hogyan működik a szeretet.
Csecsemő korunkban megszületik a vágy:éhes vagyok, piszkos a pelenka, fázom, szomjas vagyok, ölelésre vágyom. Jobb esetben pedig anya jön és anélkül, hogy a síráson kívül mást is kellene tennünk, kitalálja mit szeretnénk és teljesíti a vágyainkat. Feltételek nélkül. Kitalálja a gondolatainkat, megérzi mit szeretnénk. Ezt így éli meg minden kisgyermek. Ezt keressük a társkapcsolatokban. Mert ez a biztonság.
Később, már lehet, hogy szinte minden kívánságunkat kitalálták.
Vagy mindent magunknak kellett megoldanunk, és kevés figyelmet kaptunk.
Előfordulhat, hogy csak akkor vigasztaltak, ha sírtunk.
Elhangzottak olyan mondatok, melyek visszafolytották az érzéseinket, vágyainkat.
– Ugyan, ezen nincs mit sírni.
– Ne hisztizz.
– Légy erős.
– Majd elmúlik.
Az ilyen élményekből lassan kialakulnak azok a belső szabályok, amelyek felnőttként is irányítják a kapcsolatainkat.
Valaki azt tanulja meg, hogy kérni veszélyes.
Más azt, hogy amit érez, az túl sok.
Megint más azt, hogy csak akkor érdemel szeretetet, ha semmivel sem terheli a környezetét.
Ezek a hiedelmek később is velünk maradnak, még akkor is, amikor már egészen más emberek vesznek körül.
A szeretet nem gondolatolvasás
Sok párkapcsolati konfliktus mögött ugyanaz a félreértés húzódik meg.
Az egyik fél úgy érzi: – Hiszen teljesen egyértelmű volt, mire vágytam.
A másik pedig őszintén csodálkozik: – Fogalmam sem volt róla.
Mindketten igazat mondanak. Az egyik fél valóban hosszú ideje vágyott valamire, amiről a másiknak sejtelme sem volt. Két különböző valóság találkozik ilyenkor. Az egyik ember belül hónapok óta egy történetet él át, de nem mutatja kifelé, nem beszél róla, ezért a társa ebből szinte semmit sem lát.
A kapcsolat szempontjából nagyon fontos ezek kimondása. Az érzések, gondolatok és vágyak addig csak bennünk léteznek, ritkán, egy részüket, ha a társunk nagyon érzékeny, nagyon ügyes, valamilyen mértékben megsejtheti. De attól, hogy számunkra egyértelmű, ami bennünk van, még nem feltétlen lesznek láthatók a másik számára.
A csalódás sokszor megelőzi a konfliktust
A harag legtöbbször már csak egy hosszabb folyamat végén jelentkezik.
Először reménykedünk, majd várakozunk, majd újra remélünk és várunk, de egyre halmozódik a csalódás, amiből egy idő után düh lesz és egy vita, mint kommunikáció. A társunkat pedig hidegzuhanyként éri mindez, hiszen eddig azt hitte, minden rendben van. Nem volt tisztában a robbanás előtti, hosszú ideje felgyülemlő feszültséggel, ami bennünk érlelődött.
A csalódás olyan, mint amikor egy pohárba csepeg a víz.
Egyetlen csepp még nem okoz problémát.
Tíz sem.
Száz sem.
Egyszer azonban megtelik.
Kívülről úgy tűnik, hogy az utolsó csepp volt a hibás.
Valójában az összes korábbi is benne volt.
A csend biztonságosabbnak tűnik
Sokan azért hallgatnak, mert a csend kevésbé ijesztőnek látszik, mint a lehetséges válasz. Ha elkerülöm a konfliktust, nem is lesz. Pedig előbb-utóbb minden a felszínre kerül, ami addig rejtve volt.
Mi zajlik bennünk ilyenkor? Mi történhet, ha kimondjuk?
Lehet, hogy a másik nemet mond.
Lehet, hogy kinevet, megsértődik, elutasít.
Mi lesz, ha olyat válaszol, amit nem szeretnénk hallani?:
– Erre most nincs energiám.
– Ezt nem tudom megadni.
– Egészen másra vágyom.
A bizonytalanság sok ember számára nagyobb félelmet jelent, mint maga a hiány. Így inkább nem kér.
Csakhogy a vágy ettől még nem tűnik el. Csendben tovább él. De azzal, hogy nem merjük felvállalni az érzéseinket, becsapjuk önmagunkat és a társunkat is.
A kimondatlan vágyak átalakulnak
A hosszú ideig elhallgatott vágy átalakul:
Először hiány lesz. A hiányból csalódás. A csalódásból sértettség. A sértettségből távolság. A távolságból közöny.
Sok kapcsolatban megjelenik ez a folyamat.
A felek már alig beszélgetnek.
Már ritkán érnek egymáshoz.
Egyre kevesebbet nevetnek együtt.
Kívülről úgy tűnik, mintha egyszerűen elmúlt volna a szeretet.
Valójában a szeretet maradt bennük, csak hosszú ideje egyikük sem meri megmutatni, mire lenne igazán szüksége.
A legnagyobb félreértés
Talán az egyik legelterjedtebb tévhit az, hogy a kérés elveszi a szeretet értékét.
„Ha meg kell kérnem rá, akkor már nem is szívből teszi.”
Ez elsőre logikusnak hangzik, mégis érdemes más szemszögből is ránézni. Amikor valaki elmondja, mire vágyik, valójában bizalmat ad a másiknak. Lehetőséget ad arra, hogy jól szeresse őt. Hiszen minden ember másként fejezi ki a szeretetét. Ami az egyik ember számára magától értetődő figyelmesség, a másiknak eszébe sem jutna. Ha megismerjük egymás belső világát, egymás szeretetnyelveit, még odáig is el tudunk jutni, hogy lesznek olyan vágyaink, amiket nem kell kimondani, mert a társunk már tudni fogja.
Mindenki úgy szeret, ahogy azt megtanulta. Ha megmutatjuk neki mit jelent számunkra a szeretet, meg fogja tudni adni nekünk azt, ami boldoggá tesz. Mi pedig megtehetjük ugyanígy viszont.
A folytatásban azzal foglalkozunk, „Miért olyan nehéz kimondani, amire vágyunk?„.
Felhasznált irodalom
Stefanie Stahl: Igen is, meg nem is – A kötelékfóbia felismerése és legyőzése, Park könyvkiadó, 2019
Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv – Egymásra hangolva, Harmat, 1992