Segítő beszélgetés az önértékelésről, a megfelelésről és a saját út megtalálásáról.
Nelli harmincas évei végén járt, amikor felkeresett. Rendezettnek látszó életről kezdett el beszélni. Dolgozott, voltak barátai, a rokonokkal is tartotta a kapcsolatot, tartalmasan töltötte az idejét.
Mégis egyre gyakrabban érezte azt, hogy valami nincs rendben.
– Mintha le lennék maradva – mondta.
Amikor megkérdeztem, miről van lemaradva, egy pillanatig gondolkodott.
– Nem is tudom pontosan. Talán mindenről.
Sok mindent elkezdett. Tanfolyamokat nézegetett, új munkalehetőségeken gondolkodott, szeretett volna többet mozogni, többet olvasni, tanulni, pihenni. Ezutóbbira azt mondta: „Majd, ha lesz rá időm.”
Közben folyamatosan nézte, mások hol tartanak. Az egyik ismerőse új képzésbe kezdett. Egy másik vállalkozást indított. Volt, aki külföldre költözött. Egy barátnője pedig pontosan tudta, mit akar.
Nelli pedig egyre inkább azt érezte, hogy neki is valamit csinálnia kellene.
Csak éppen nem tudta, mit.
Lehet, hogy velem van a baj?
A beszélgetés során hamar kiderült, hogy Nelli önmagával szemben is nagyon szigorú. Attól tartotta magát értékesnek és szerethetőnek, ha teljesít.
Ha egy napja nem volt elég produktív, bűntudata lett. Ha pihent, úgy érezte, valami hasznosabbat is csinálhatott volna. Ha pedig elért valamit, rövid idő múlva már a következő hiányzó dolgot kereste.
– Néha egész nap semmit nem csinálok – mondta –, és este mégis úgy érzem, mintha reggeltől estig csak dolgoztam volna.
– És mit gondolsz, miért kellene mindig valamit csinálnod?
Elmosolyodott.
– Hát… mert kell.
– Kinek fontos ez?
Erre már nem tudott olyan gyorsan válaszolni, de kerekedett egy felsorolás, ahová önmagát is beleszámolta. Talán ez volt az első pillanat, amikor megállt egy kicsit (felismerés született).
Ha sokáig úgy élünk, hogy folyamatosan teljesítünk, könnyen összekeveredik bennünk az, hogy mi mit szeretnénk, és az, hogy mit gondolunk, mit kellene szeretnünk. Mit teszünk mások vélt, vagy valós elvárásaiért és mit önmagunkért.
Nelli egyik barátnője éppen egy új képzésbe kezdett, beiratkozott egy nyelvtanfolyamra. Nelli is töprengett ezen, de nem tudta, valóban szeretné-e, vagy csak azért lett hirtelen fontos számára, mert a barátnője is belevágott.
– Ha ő ezt csinálja, én meg nem, akkor úgy érzem, hogy megint lemaradok – mondta.
– És ha ő nem csinálná?
Nelli elgondolkodott.
– Akkor lehet, hogy nem is jutott volna eszembe.
Ez a mondat sok mindent elárult.
Mások élete nem a mi mércénk
Teljesen rendben van, ha mások inspirálnak bennünket. Sőt, sokszor éppen egy másik ember példája mutat meg valamit, amire mi is vágyunk.
A kérdés inkább az, hogy azért választunk-e valamit, mert valóban nekünk fontos, vagy azért, mert félünk, hogy különben lemaradunk, félünk, mit gondolnak a többiek, ha másképp döntünk.
Nelli sokáig olyan dolgokat sorolt, amelyeket „jó lenne” megcsinálnia.
Egy új képzés.
Több sport.
Több társasági program.
Talán egy másik munka.
Aztán megálltunk egy egészen egyszerű kérdésnél.
– Ha most senki nem látná, mit csinálsz, senki nem tudná értékelni, és senki nem mondaná meg, hogy jó döntés-e… te mit választanál?
Hosszú csend következett.
– Van valami – mondta végül. – De az olyan… komolytalan.
– Attól még fontos lehet.
– Csak szeretem csinálni.
– Lehet, hogy ez éppen elég ok.
Nelli elmosolyodott.
A saját út nem mindig hangos
Beszélni kezdett egy régi érdeklődéséről, amelyhez újra és újra visszatért. Nem volt benne nagy karrierterv. Nem ígért több pénzt. Nem volt különösebben látványos. Egyszerűen szerette. És talán éppen ezért nem merte komolyan venni.
Sokszor azt várjuk, hogy a saját utunk felismerése valamilyen nagy, különleges pillanat lesz. Pedig lehet, hogy sokkal halkabb. Egy gondolat, amelyhez újra és újra visszatérünk.
Valami, amit akkor is szívesen csinálnánk, ha senki nem lájkolná.
Nem azért választjuk, mert jól mutat, nem azért, mert megdicsérnek érte, hanem mert jó benne lenni.
Nelli közben arról is beszélt, hogy mennyire nehéz számára pihenni.
– Ha leülök egy délután, rögtön azt érzem, hogy valamit csinálnom kellene.
– Mi történne, ha most azt mondanád magadnak: „Ma nem kell bizonyítanom semmit”?
– Valószínűleg először bűntudatom lenne.
– És utána?
Elnevette magát.
– Talán jól esne.
(Ezt az irányt is elindítottuk későbbi beszélgetéseink során; sikeresen foglalkoztunk az önszeretet és az önbecsülés témájával is.)
Nem kell egyszerre mindent tudni
Nelli nem úgy távozott, hogy minden alkalommal megtalálta az egész életére szóló válaszokat. Nem is ez volt a cél. Viszont már máshogy nézett arra, amit korábban kudarcnak látott. Nincs lemaradva. Egyszerűen túl sokáig mások térképét próbálta használni a saját útjához.
Megfogalmazta magának, hogy a következő lépés nem egy újabb tanfolyam vagy egy nagy döntés, hanem a jelenlét.
Figyelni arra, ami valóban feltölti és mi az, amit csak mások miatt akar. Teret adni annak, amihez a gondolatai újra és újra visszakanyarodnak, még akkor is, ha eddig mindig talált rá valamilyen kifogást.
A beszélgetésfolyamat végén még egyszer visszatértünk ahhoz, amit a kezdeti alkalmakkor említett.
„Mintha le lennék maradva.”
– Mit érzel most ezzel kapcsolatban?
Nelli egy pillanatra elgondolkodott.
– Talán már nem ez van bennem. Inkább azt érzem, hogy eddig azt néztem, mások merre mennek.
– És most?
– Most szeretném egy kicsit megnézni, hogy én merre mennék.
Kezdésnek ennyi is elég lehet a saját út megtalálásához. Nem kell rögtön pontosan tudnunk a végcélt.
Megkérdezhetjük magunktól:
„Ez tényleg az én vágyam – vagy csak megtanultam, hogy ezt kellene akarnom?”
És néha már ez a kérdés is elég ahhoz, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk önmagunkhoz.
A személyes adatok és a privát szféra védelmének érdekében a történetek szereplői, részletei lényegesen eltérnek a valóságtól.Ha mégis magadra ismersz, remélem megtalálod a megoldásokat is a hasonló helyzetedre.