Segítő beszélgetés a túlterheltségről, a felelősségről és arról, mi történik, amikor hosszú időn keresztül mindenki más fontosabb nálunk.
Orsi ötvenes évei elején keresett meg. Régóta sok mindent vitt a vállán. Dolgozott, gyerekeket nevelt, intézte a család ügyeit, segített másoknak, és ha valami nehézség adódott, általában ő volt az, aki először mozdult.
Nem panaszkodott különösebben. Inkább csak azt mondta: „Elfáradtam.”
Nem az a fajta fáradtság volt ez, amit egy kiadós alvás után kipihen az ember. Orsi úgy érezte, mintha évek óta folyamatosan menne előre, és mostanra egyszerűen elfogyott volna belőle az erő. Közben az élet nem állt meg. Voltak családi feladatok, munka, otthoni teendők, mások problémái, amelyekhez mindenki természetesnek vette, hogy ő majd hozzátesz valamit. És Orsi valóban hozzátett. Szinte mindig.
Mindenki számít rád – csak te maradsz mindig a végére?
A beszélgetés során arról mesélt, hogy sokszor még akkor is elvállal dolgokat, amikor pontosan tudja, hogy már nincs hozzá ereje.
-Miért mondasz igent?
Orsi elgondolkodott. – Mert ha nemet mondok, akkor valakinek másnak kell megcsinálnia.
-És ez miért baj?
-Nem tudom… Talán mert én gyorsabban megoldom.
Majd elmosolyodott: -Meg hát… legalább biztosan rendesen lesz megcsinálva.
Ismerős gondolat lehet annak, aki hosszú időn keresztül nagyon sok felelősséget visz.
Ha megszoktuk, hogy számítanak ránk, egy idő után nehéz elhinni, hogy más is képes lehet ugyanúgy megoldani valamit. Fontos számunkra, hogy a kontroll a mi kezünkben legyen. Esetleg gyermekként már korán megtanultuk, hogy vigyük mások terheit, megtartsuk az érzelmeit, támasz legyünk (a felhőtlen, szabad játék helyett).
És közben észrevétlenül kialakulhat egy kör: mindent elvállalunk, mert szükség van ránk – majd elfáradunk attól, hogy mindenki számít ránk.
A pihenés sem volt egyszerű
Orsi azt mondta, néha már nagyon várja a hétvégét.
-Aztán amikor eljön, elkezdem fejben sorolni, mit kellene megcsinálnom.
Bevásárlás.
Takarítás.
Mosás.
Főzés.
Telefonok.
Ügyintézés.
Gyerekek.
Valami mindig akadt.
-És mikor pihensz? Mikor van énidő?
Elnevette magát: -Hát… ha mindennel végeztem.
-És mikor vagy mindennel kész?
Orsi gondolkodott: -Olyan valószínűleg nincs. Valami tennivaló mindig van.
Ez a felismerés egyszerre volt szomorú és felszabadító. Mert talán nem az volt a probléma, hogy Orsi nem tud pihenni. Hanem az, hogy olyan feltételt szabott magának a pihenéshez, amelyet szinte lehetetlen teljesíteni. Csak akkor engedhette volna meg magának, ha már senkinek nincs szüksége rá, nincs elintéznivaló, nincs elvégzendő feladat. De ilyen nap valószínűleg soha nem jön el.
Én már nem is tudom, mit szeretek
A beszélgetések egyik alkalmával megkérdeztem tőle:
-Ha most kapnál egy egész napot, amikor semmit nem kellene megcsinálni, mit tennél?
Orsi rögtön válaszolt:
-Aludnék.
Nevettünk. Aztán újra feltettem a kérdést: -Jó. És ha kialudtad magad?
Most már nehezebb volt válaszolni: -Nem tudom.
Ez a „nem tudom” sokáig ott maradt közöttünk.
Mert amikor valaki évekig elsősorban azt figyeli, hogy másoknak mire van szükségük, egy idő után valóban nehézzé válhat megválaszolni azt a kérdést: Én mit szeretnék?
Orsi tudta, mire van szüksége a családjának.
Tudta, mit várnak tőle a munkahelyén.
Tudta, miben tud segíteni másoknak.
De arra, hogy ő maga mitől töltődne fel, már sokkal nehezebben talált választ.
Egy egészen kicsi változás
Nem akartunk rögtön nagy változtatásokat.
Nem arról szóltak a beszélgetések, hogy mostantól Orsi mondjon nemet mindenkinek, és csak magával foglalkozzon. Inkább arról, hogy legyen legalább egy olyan kis része a hetének, ami valóban az övé. Eszébe jutott valami, amit régen nagyon szeretett.
Szeretett sétálni. Nem sportként, vagy teljesítményként, csak úgy menni.
-Mikor sétáltál utoljára úgy, hogy nem azért mentél, mert valahova el kellett jutnod?
-Nem is emlékszem.
Ezután már könnyebben ment. Talált egy közeli helyet, ahova egyedül is el tudott menni. Nem kellett hozzá pénz, nem kellett hozzá különösebb szervezés, és nem kellett senkitől engedélyt kérnie. Csak idő kellett hozzá.
-De nem önzőség ez?
A kérdés valójában nem a sétáról szólt, hanem arról, hogy Orsi megengedheti-e magának, hogy valamit csak azért csináljon, mert neki jó.
-Miért lenne önzés?
Orsi egy darabig hallgatott: -Mert közben lehetne valami fontosabbat is csinálni.
-Ki dönti el, hogy mi a fontosabb?
Most már nem válaszolt azonnal. Talán először kezdte el megkérdőjelezni azt a belső szabályt, amely szerint az ő szükségletei csak akkor kerülhetnek sorra, ha már mindenki másé rendben van.
Nem kell mindent letenni
Orsi nem egyik napról a másikra változtatott. Továbbra is segítőkész maradt, fontos volt neki a családja és sok mindent elintézett. De elkezdett valami mást is gyakorolni. Mielőtt automatikusan igent mond, megáll egy pillanatra, és feltesz magának egy kérdést:
Én ezt valóban vállalni szeretném?
Nem azt, hogy meg tudja-e csinálni, mert azt tudta.
Nem is azt, hogy másnak szüksége van-e rá, mert arra is nagyon jól tudta a választ.
Nekem belefér? Ez a lényeges kérdés. Már ennyivel elindulhatunk a változás felé.
Maradhatunk gondoskodóak úgy is, hogy közben nem merítjük ki teljesen magunkat és nem sodródunk a kiégés felé.
Lehetünk fontosak mások számára úgy is, hogy közben saját magunk számára is fontosak maradunk.
Nem érdemes megvárnunk azt, amikor már teljesen elfogy az erőnk, mert sokkal nehezebb onnan visszafordulni.
Vegyük észre: nem dolgunk, mindenkit megtartani. Néha az is elég nagy feladat, hogy saját magunkat ne veszítsük el.
Orsi a folyamatot nem nagy fogadalommal zárta, csupán egy kezdeti, aprónak tűnő döntéssel:
A következő héten lesz egy óra, amikor elmegy sétálni.
Nem bevásárolni.
Nem ügyet intézni.
Nem valakiért.
Magáért.
A személyes adatok és a privát szféra védelmének érdekében a történetek szereplői, részletei lényegesen eltérnek a valóságtól.Ha mégis magadra ismersz, remélem megtalálod a megoldásokat is a hasonló helyzetedre.