A passzív-agresszív viselkedés – szeretetmegvonás manipuláció

A csendes harag

„Ha nem teszed, amit én akarok, nem szeretlek.” Ez így nagyon egyszerűen hangzik és jól beleillik egy 4-5 éves csemetepárbeszédbe a játszótéren. Valahogy mégis jelen van a felnőtt életben is és képes tönkretenni a kapcsolatainkat.

Egy felnőtt már nem mondja ki nyíltan, helyette beindítja a játszmázás szövevényes működését: például szeretetmegvonással manipulál.

Ezzel kihasználva, hogy valamennyien akkor érezzük igazán jól magunkat, ha figyelnek ránk, elfogadnak, megbecsülnek, szeretnek. Kifejezetten egészséges, erős önbizalom és önbecsülés szükséges ahhoz, hogy egy ilyen közeg ne tudjon bennünket kimozdítani a lelki békénkből (ha ez megvan, sokáig nem is maradunk benne egy ilyen kapcsolódásban). Ha az általunk szeretett személy passzív-agresszív módon szeretetmegvonással manipulál (semmibe vesz),

lelkünk azt az üzenetet kapja, hogy „Nem vagyok értékes!”, „Nem vagyok szerethető!”, Nem vagyok elég jó!”

Ha valamit sokat hallunk, sokszor megélünk, a részünkké válik. Az agy szót fogad és az alapján kezd el viselkedni, amit hiszünk, gondolunk, érzünk magunkról. Ha kívülről rendre azt a megerősítést kapjuk, hogy értéktelenek vagyunk, idővel valóban annak fogjuk érezni magunkat. Az önbizalom szépen kezd szertefoszlani.

Ha szülő-gyermek kontextusban nézzük, így nem is tud kialakulni egészséges önértékelés, pozitív énkép és már kész is a minta, amit viszünk tovább felnőttként a párkapcsolatba, baráti kapcsolatokba, vagy a munkahelyre.

Ez a működés ritkán nyilvánvaló (gyakran nem is tudatos), legtöbbször rejtve zajlik és nehéz észrevenni. Apránként szokunk hozzá. Nem is kell nagy dolgokra gondolnunk, mint mondjuk egy ghostingolás.

Mi is az a passzív agresszió valójában?

A passzív agresszió az indulatkezelés egyik rejtett formája.

Ahelyett, hogy valaki nyíltan kimondaná, ha dühös, megbántott vagy elégedetlen, inkább elhallgatja, elzárkózik, késleltet, elutasít – de közben a viselkedése egyértelmű üzenetet hordoz: „Haragszom, de nem mondom ki.”

Néhány hétköznapi példa:

• duzzogás, némaság, „levegőnek néz”;
• késleltetett reakció;
• szándékos késlekedés, feledékenység;
• cinikus, burkolt megjegyzések;
• érzelmi távolságtartás;
• fizikai távolságtartás;
• a másik „büntetése” közönnyel vagy hidegséggel.

Ez a fajta manipuláció az érzelmi bántalmazás egyik legnehezebben felismerhető formája.

• nem szól hozzánk, amíg „meg nem tanuljuk a leckét”;
• kerüli a szemkontaktust, a testi közelséget (csak úgy, ok nélkül);
• nem reagál az üzenetekre;
• mártírkodik: „persze, megint minden miattam van”;
• elhagyással fenyeget;
• elzárja a gyengédséget.

Így gyengül a kötődés, az intimitás, meginoghat a kapcsolat.

Miért hagyjuk magunkat így manipulálni?

• mert nem vesszük észre, mi történik;
• mert ami elérhetetlen, az jobban érdekel bennünket;
• mert a gyengeségeinken keresztül célba ér (szeretetéhség, elismerésvágy, önbizalomhiány, hiúság, stb.)
• mert félelmetes érzés, ha akit szeretünk, valamiért hirtelen nem vesz rólunk tudomást.

Mit tehetünk, ha gyanítjuk, hogy a párunk, az édesanyánk, a testvérünk, a barátnőnk, a kollégánk lehet, hogy hasolnóképpen működik?

• felismerjük mi történik és elkezdjük figyelni ezeket a helyzeteket;
• nem megyünk bele a játszmákba, igyekszünk nem magunkra venni, ami történik;
• tiszta, nyílt kommunikációval kimondjuk, amit érzünk („szeretném tudni, mi van benned, mert érzem, hogy távolság van köztünk.”);
• kijelöljük és megtartjuk a határainkat – pontosan megfogalmazzuk mit fogadunk el és mi az, amit már nem;
• erősítjük a pozitív viselkedést és bátorítunk a közvetlen kommunikációra;
• gondoskodunk saját jóllétünkről, hogy ne váljunk érzelmileg kiszolgáltatottá;
• vegyük észre, ha külső segítségre van szükség és bátran nyissunk ebbe az irányba.

Ha sikerül megmaradnunk lelkünk belső középpontjában, a szívünk mindig megsúgja mi a jó megoldás.

Miért viselkedik valaki így?

A legegyszerűbb válasz: mert nem ismer más módot. Ha gyermekként ez volt a minta, a szülők, a környezet ezt mutatta, nem volt lehetőség megtanulni biztonságosan kifejezni az érzelmeket, akár a szeretetről, akár a dühről van szó.

Ha tilos volt beszélni bizonyos érzelmekről, megélni őket – legfőképp ezesetben a haragot („Olyan csúnya vagy ilyenkor, ha mérges vagy!” és hasonlók) szintén kialakulhat ez a visszafojtás. A szeretet komoly feltételekhez kötött. „Akkor szeretlek, ha olyan, vagy amilyennek én mondom, ha azt teszed, amit én akarok.”

A legtöbb passzív-agresszív ember nem „gonosz” – hanem fél.

• félelem a konfliktustól,
• félelem az elutasítástól,
• félelem attól, hogy „nem vagyok elég jó”.

Fél a konfliktustól, konfliktuskerülő. Fél attól, hogy ha kimondja az érzéseit, elutasítják, ezért inkább elzárja magát. De a visszatartott érzelmek nem tűnnek el: viselkedésen, tetteken keresztül törnek elő.

„A harag akkor válik mérgezővé, ha nem vállaljuk fel. A rejtett düh csendben rombol – bennünket és a kapcsolatainkat egyaránt.” (Harriet Lerner: A düh tánca)

És ez a rombolás kétirányú. Mert a másik fél egyre bizonytalanabb, egyre többször érez bűntudatot és szép lassan elveszíti az önbizalmát.

Egy másik lehetőség a miért teszi valaki mindezt kérdésre, sokkal kézenfekvőbb: már nem érdekli annyira a kapcsolat, hogy tegyen is érte. Még származik belőle előnye, ezért nem száll ki (kényelem, pénz, sex, megszokás, stb.), de már nem elég fontos neki a másik ahhoz, hogy energiát fordítson a helyzetek megoldására, a közös érzelmi építkezésre.

Mit tehetünk, ha magunkon vesszük észre, hogy így működünk?

• a felismerés már fél siker (ha segít, keressünk emlékeket a gyerekkorunkból, amiből kiderülhet, miért alakult ki nálunk ez a mintázat);
• az önreflexió, önnevelés nagyon hatékony (amikor észrevesszük magunkon, hogy megint inkább elzárkóznánk, menekülnénk, álljunk meg egy pillanatra és kockáztassunk – „most kimondom, amit érzek, lesz, ami lesz”);
• az önismerettel sosem késő elkezdeni foglalkozni;
• gyakoroljuk egyedül kimondani az érzéseinket, gondolataink (tükör előtt még jobb);
• fogadjuk el, hogy a harag helyénvaló érzés, mindenki megéli;
• ha bánatot okoztunk, kérjünk bocsánatot (ezt is gyakorolhatjuk először magunkban, majd hangosan kimondva tükör előtt);
• fogadjuk el, hogy hibázunk, önmagunk felé is gyakoroljuk az empátiát, ahogy a külvilág felé is;
• keressünk segítséget (tanuljunk asszertív kommunikációt, válasszunk egy segítő szakembert, aki kísér egy darabig az úton, aztán úgyis belejövünk).

A környezet is észre fogja venni, ha nyíltabbak, közvetlenebben és szeretetteljesebbek vagyunk, így megkaphatjuk a pozitív megerősítést a törekvéseinkért. De az is előfordulhat, hogy felszínre jönnek a korábbi, tisztázandó sérelmek, melyekkel szembe tudunk nézni. De immár képesek vagyunk közösen, nyílt kommunikációval, szeretetteljesen megbirkózni ezzel a feladattal.

A passzív-agresszív viselkedés mögött legtöbbször a kapcsolódás utáni vágy van — csak a félelem útját állja.

Ha felismerjük ezt magunkban, az nem gyengeség, hanem bátorság.

Minden alkalommal, amikor tudatosan döntünk a nyílt beszéd mellett és nem a csendet választjuk, gyógyítjuk magunkat, és tisztább teret teremtünk a kapcsolatainkban is.

 

 

Felhasznált irodalom:

Scott Wetzler: Élet a passzív-agresszív férfival, Simon & Schuster, 1993

Harriet Lerner: A düh tánca, Harper Collins, 1985

Marshall B. Rosenberg: A szavak falak vagy ablakok – Erőszakmentes kommunikáció, Puddle Dancer Press, 1999

Eric Berne: Emberi játszmák, Andre Deutch Ltd., London, 1968

Judith Orloff: Érzelmi szabadság: Szabadulj meg a negatív érzelmektől, Harmony Books, 2009

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Open Books, 1995