Segítő beszélgetés magányról, csalódásokról és arról, hogyan tanulhatunk újra kapcsolódni.
Anna negyvenhét éves, egyedül él. Már jóideje nem osztja meg az életét egy társsal. A legutóbbi kapcsolata után még egy darabig próbálkozott, keresgélt, de sorra sikertelenül. Úgy érezte, már úgyis csak csalódás jut neki, ezért lassan alábbhagyott a lelkesedése.
De a magány egyre erősebb. Nem a társaság hiányzik. Nem is feltétlenül az, hogy állandóan legyen mellette valaki. Hanem az érzés, hogy valakihez tartozik.
Tudod, mi a furcsa? – kérdezte. – Sokan ismernek, rám köszönnek az utcán. Ha szükségem van valamire, biztosan akad valaki, akit felhívhatok. És mégis… nagyon egyedül érzem magam.
Hosszabb csend következett, majd azzal folytatta, hogy szeretne társat, de közben valami más is nagyon erősen dolgozott benne: a félelem attól, hogy ha újra megnyitja a szívét, újra fájni fog.
-Mi történne, ha újra megpróbálnál találni valakit?
Nem tudom. Talán próbálkozom… csak közben már az elején keresem, mi nem fog működni.
Ahogy tovább beszélgettünk, mindkettőnk számára körvonalazódott, hogy a korábbi csalódások nem egyszerűen elmúlt történetek voltak számára. Mintha mindegyik egy újabb apró bizonyíték lett volna arra, hogy jobb óvatosnak lenni, nem is biztos, hogy megéri próbálkozni.
Ha valaki túl sokat írt, gyanús lett.
Ha keveset írt, az is.
Ha nagyon lelkes volt, attól félt, hogy túl szép, hogy igaz legyen.
Ha pedig visszafogottabb volt, azt gondolta, nem is érdekli igazán.
Így tulajdonképpen már azelőtt védekezni kezdett, hogy valódi közelség kialakulhatott volna.
Talán, hogy nem is az a baj, hogy nem találok senkit? – kérdezte végül.
Akkor miről lehet szó?
Anna könnyes szemekkel elmosolyodott.
Lehet, hogy találhatnék. Csak már nem hinném el, hogy jó is lehet. Nem engedném közel.
A sebzett szív
A beszélgetések során nem az volt a cél, hogy megfejtsük, pontosan melyik férfi miért viselkedett úgy, ahogy; vagy hogy eldöntsük, Anna mikor hibázott, és mikor bántották őt igazságtalanul.
Azt helyeztük fókuszba, mi minden változott benne azon idő alatt, amíg sorra megélte a kudarcokat, csalódásokat. A figyelem Anna belső megéléseire került; arra, hogyan erősödhet meg újra abban, hogy értékes, szerethető nő.
A csalódások hatására olyasmit is elhiszünk magunkról, ami nem valós. Elkezd leépülni az önbecsülésünk, egyre nagyobb távolságot kezdünk tartani, bezárkózunk, végül megteremtjük azt a magányt, amit annyira szerettünk volna elkerülni.
-Talán minden egyes alkalommal egy kicsit kevésbé hittem el, hogy engem tényleg lehet választani.
Vajon szerethető vagyok-e akkor is, ha nem vagyok hibátlan, ha néha bizonytalan vagyok, ha nem vagyok mindig erős.
-Ki szereti most Annát?
Meglepte a kérdés: Hát… a gyerekeim.
És rajtuk kívül?
Hosszú csend következett.
Aztán inkább elkezdte sorolni azokat a dolgokat, amelyeket régen szeretett. A kertészkedést, a kirakózást, egy jó könyvet, a csendes reggeleket, a kutyáit.
Majd amikor arról kérdeztem, hogy mit tesz csak saját magáért, már nehezebben jöttek a válaszok.
Hosszú idő alatt hozzászokott ahhoz, hogy elsősorban másokhoz igazítsa az életét.
A gyerekekhez, a munkához, a családhoz, a kapcsolatokhoz.
Talán ezért is lett olyan nehéz észrevennie, hogy neki magának mire van szüksége.
-Azt hiszem, arra vártam, hogy majd egy férfi mellett újra jól érzem magam. Hogy majd a társam megadja nekem, amit én nem engedek meg magamnak.
Mi lenne, ha nem kellene addig várni?
Anna elmosolyodott.
Akkor lehet, hogy nem ugyanabból a helyzetből indulnék, amikor valaki végre megérkezik.
Nyitottan önmagam és a lehetőségek felé
A beszélgetések lezárásakor nem lett kész párkapcsolati stratégia. Nem kerestünk társkereső oldalakat, nem készítettünk listát arról, milyen férfit kellene választania.
Viszont Anna felismerte, hogy a korábbi sérülések miatt már nem meri teljesen átadni magát a lehetőségnek. Azt is, hogy ahhoz, hogy képes legyen szeretettel elfogadni egy társat, először önmagával érdemes törődnie.
Ezen szépen lehet dolgozni; lépésről-lépésre, apránként. A szív nem parancsra gyógyul, jó, ha időt adunk magunknak.
Megtanulhatunk újra bízni önmagunkban, a saját érzéseinkben, a határainkban – és lassan másokban is.
Anna végül nem azt fogalmazta meg célként, hogy találnom kell valakit.
Helyette úgy zártuk le a folyamatot, hogy a következő gondolatot vitte magával:
Szeretnék újra úgy élni, hogy ne a következő csalódástól féljek. Újra felfedezni, elfogadni és szeretni önmagamat. Ha pedig egyszer jön valaki, szeretném tudni úgy beengedni, hogy közben magamat se veszítsem el.
A személyes adatok és a privát szféra védelmének érdekében a történetek szereplői, részletei lényegesen eltérnek a valóságtól.Ha mégis magadra ismersz, remélem megtalálod a megoldásokat is a hasonló helyzetedre.