Segítő beszélgetés egy megterhelő párkapcsolatról, a bizonytalanságról és arról, hogyan találhatunk vissza ahhoz, amit valójában érzünk.
Eszter negyvenes évei elején keresett meg, nehéz párkapcsolati gondolatokkal. 10 éve voltak együtt.
Megéltek nehéz időszakokat, de nagyon jó éveket is. Közös utazások, ünnepek, nevetések, nehézségek, amelyeken együtt mentek keresztül.
Mégis egy ideje egyre gyakrabban érezte azt, hogy valami nincs rendben.
Nem tudta pontosan megmondani, mikor kezdődött.
– Talán mindig is ilyen volt egy kicsit – mondta. – Csak régen valahogy nem zavart ennyire.
A párja gyakran kritizálta. Néha egy apró dologból is vita lett. Máskor, ha összevesztek, napokig alig szólt hozzá.
Eszter ilyenkor próbálta kitalálni, mit kellene mondania, hogy újra rendben legyen minden.
– Sokszor már előre tudom, hogy miből lesz baj – mondta.
– És ilyenkor mit csinálsz?
– Inkább nem mondom.
– Mit?
– Amit gondolok.
Egy pillanatig csendben maradt.
– Vagy ha nagyon fontos, akkor úgy mondom, hogy biztosan ne lehessen félreérteni.
Talán csak én vagyok túl érzékeny?
Eszter úgy gondolta, vele van a probléma.
Túl érzékeny.
Túl sokat gondolkodik.
Túl sokat vár.
Talán mások is veszekednek.
Talán minden kapcsolatban vannak ilyen időszakok.
Ha egy barátnőjének mesélt róla, néha azt is hozzátette: De azért nem olyan rossz.
Mintha előre mentegetnie kellene a kapcsolatot.
– Néha nagyon jó vele – mondta. – És amikor jó, akkor tényleg jó.
– És amikor nem jó?
Eszter elhallgatott.
– Akkor úgy érzem, mintha tojáshéjon lépkednék.
Ez volt az első alkalom, amikor ezt a kifejezést használta. Nem tudta pontosan, mit kezdjen vele, csak azt, hogy ismerős érzés.
Egyre kisebb hely maradt nekem
Eszter mesélt arról is, hogy az utóbbi években mennyi mindenről mondott le.
Nem egyszerre, apránként. Mindig volt rá valamilyen magyarázata.
Egy programról azért, mert a párja nem szeretett volna menni.
Egy baráti találkozóról azért, mert inkább otthon maradt volna.
Egy munkahelyi lehetőségről azért, mert „nem lett volna jó időzítés”.
Egy régi hobbiról pedig egyszerűen csak megfeledkezett.
– Amikor most visszagondolok, olyan furcsa – mondta. – Mintha észrevétlenül egyre kisebb lett volna körülöttem az életem.
– És mi maradt benne?
– A munka. A kapcsolat. A kötelező dolgok.
Elmosolyodott.
– Meg az, hogy próbálom, hogy ne legyen konfliktus.
Már nem azt kérdezed, hogy miért
Eszter sokáig azt próbálta megfejteni, miért viselkedik így a párja.
Miért lesz dühös?
Miért vonul el?
Miért kritizálja?
Miért tud egyik nap kedves lenni, másik nap pedig teljesen elutasító?
Talán a gyerekkora miatt.
Vagy biztosan stresszes valamiért.
Esetleg ő maga is bizonytalan.
Nem tudja másképp kifejezni az érzéseit.
Ezek a kérdések sokáig foglalkoztatták.
Aztán egy alkalommal megálltunk egy másik kérdésnél.
– Lehet, hogy soha nem fogod pontosan tudni, miért csinálja. De azt tudod, hogy te hogyan érzed magad ebben?
Eszter bólintott.
– Igen.
– És mit érzel?
– Fáradt vagyok.
Később hozzátette:
– És egyre kevésbé érzem magam önmagamnak.
Talán ez volt az egyik legfontosabb mondata. Mert innentől már nem csak a párjáról beszélt. Hanem saját magáról.
De akkor mit csináljak?
Egyik alkalommal Eszter egyszer csak azt kérdezte:
– Jó, de akkor mit csináljak?
Nem volt könnyű kérdés.
Egy hosszú kapcsolatban van szeretet, közös múlt, kötődés, félelem, remény és rengeteg megválaszolatlan kérdés.
A kísérő beszélgetésekben nem az volt a cél, hogy döntés szülessen, vagy, hogy kívülről megítéltessen a helyzet.
Arra fókuszáltunk, hogy Eszter újra meghallja önmagát.
–Mit szeretnél megérteni saját magaddal kapcsolatban ebben a helyzetben?
Eszter sokáig gondolkodott.
– Azt, hogy még mit bírok el.
Majd megrázta a fejét.
– Nem. Inkább azt, hogy mit nem akarok már tovább elviselni.
Egy apró felismerés
Eszter elkezdett figyelni.
Nem arra, hogy a párja mikor lesz jókedvű.
Vagy, hogy mikor lesz vége a konfliktusnak.
Hanem arra, hogy ő hogyan van ezekben a helyzetekben.
Mikor szorul össze a gyomra, mikor kezd el magyarázkodni, mikor mondja azt, hogy „mindegy”.
Milyen helyzetben mond igent valamire úgy, hogy valójában nemet szeretne.
Kis idő után megfogalmazta: nem az egyes viták fárasztják el leginkább, hanem az állandó készenlét. Az, hogy folyamatosan figyelnie kell.
Egy este ismét összeszólalkoztak.
A párja azt mondta neki:
– Te mindenen problémát csinálsz.
Korábban Eszter ilyenkor hosszasan magyarázkodott volna.
Most csak ennyit mondott:
– Lehet, hogy te így látod. Viszont nekem ez így nem jó.
Nem lett ettől minden rendben, nem oldódott meg a kapcsolat egyetlen mondattól, de Eszter számára elindult a változás. Most először nem azt próbálta kitalálni, hogyan érhetné el, hogy a másik jól legyen, hanem figyelembe vette azt is, hogy ő hogy van.
Nem kell egyszerre mindent tudni
Az alkalmak lezárásakor még nem született meg a válasz minden kérdésre, viszont Eszter elkezdett önmagához közeledni, felismerni hol engedi átlépni a saját határait és hogyan húzhatja meg ezeket békességgel és jó érzésekkel.
A folyamat elején az első kérdések között az egyik legfontosabb volt:
-Hogyan tudnám ezt a kapcsolatot működőképessé tenni?
A beszélgetések végére átalakultak a kérdések és újabbak is kerültek melléjük:
Milyen kapcsolatban szeretnék élni?
Milyen érzés számomra a biztonság?
Mennyit szeretnék feladni magamból egy kapcsolatért?
Mi az, amiben tudok kompromisszumot kötni, és mi az, amiben már nem szeretnék?
Milyen vagyok én akkor, amikor nem kell attól félnem, hogyan reagál majd a másik?
A válaszok felfedezése mellett eldöntötte Eszter, hogy újra találkozik azokkal az emberekkel, akiktől eltávolodott.
Hogy lesznek olyan programjai, amelyek csak róla szólnak.
Leírja, mit szeretne egy kapcsolatban, és mit nem szeretne többé természetesnek tekinteni.
A folyamat végén visszatértünk ahhoz a mondathoz, amit még az elején mondott:
Mintha egyre kisebb lenne körülöttem az életem.
– Most is ezt érzed?
Eszter elmosolyodott.
– Még igen. De már látom, hogy nem kell feltétlenül így maradnia.
– És mi lehet az első lépés?
– Talán az, hogy újra elkezdek helyet csinálni magamnak benne.
A változás néha azzal kezdődik, hogy végre megengedjük magunknak észrevenni: Ebben már így nem érzem jól magam.
Kérdezzük meg magunktól:
Mi lenne az a következő lépés, amellyel egy kicsit közelebb kerülhetek ahhoz az élethez, amelyben újra önmagam lehetek?
Eszterrel felvetettük annak a lehetőségét is, hogy a párjával felkeresnek egy párkapcsolati terapeutát, hogy együtt is tudjanak dolgozni a közös életükön.
A személyes adatok és a privát szféra védelmének érdekében a történetek szereplői, részletei lényegesen eltérnek a valóságtól.Ha mégis magadra ismersz, remélem megtalálod a megoldásokat is a hasonló helyzetedre.