Mit jelent a laissez-faire nevelés?
Lehet-e valaki túlságosan engedékeny szülő? Mi történik a gyermekkel, ha mindig ő dönthet, és miért olyan nehéz néha kimondani azt a bizonyos nemet?
Minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke boldog, kiegyensúlyozott és magabiztos felnőtté váljon. Szeretnénk megóvni a csalódásoktól, támogatni az elképzeléseit, meghallgatni a kéréseit, és olyan otthont teremteni számára, ahol biztonságban érezheti magát. De vajon mi történik akkor, ha annyira szeretnénk megkímélni a gyermekünket a kellemetlen érzésektől, hogy közben egyre nehezebben szabunk neki határokat?
A gyermeknevelésben a szeretet és az elfogadás alapvető fontosságú. Mégsem mindegy, hogyan jelennek meg a mindennapokban. A gyermeknek ugyanis nemcsak arra van szüksége, hogy szeressék, hanem arra is, hogy legyenek kapaszkodói: tudja, mire számíthat, mi fér bele, mi nem, és kihez fordulhat, ha elakad.
Itt kapcsolódik a témához a laissez-faire nevelés fogalma. Bár elsőre talán idegenül hangzik, a mögötte álló helyzet sok családban ismerős lehet.
Mi az a laissez-faire nevelés?
A laissez-faire francia kifejezés, amelynek jelentése nagyjából annyi: hagyni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek.
A gyermeknevelésben ezt a megközelítést általában az engedékeny, kevésbé szabályozó szülői magatartással hozzák összefüggésbe. Az ilyen szülő gyakran sok szabadságot ad a gyermekének, ritkán mond nemet, és nehezen tartja fenn a korábban meghatározott szabályokat.
Fontos azonban tisztázni valamit: a laissez-faire nevelés nem azt jelenti, hogy a szülő nem szereti a gyermekét. Sokszor éppen ellenkezőleg. A szülő nagyon is szeretetteljes, figyelmes és gondoskodó, csak nehezen találja meg az egyensúlyt az elfogadás és a határok között.
Lehet, hogy nem akarja korlátozni a gyermeke szabadságát. Talán azt szeretné, hogy a gyermekének ne kelljen átélnie azokat a nehézségeket, amelyeket ő maga gyerekként megtapasztalt. Az is előfordulhat, hogy egyszerűen nehezen viseli, amikor a gyermeke sír, dühös lesz vagy csalódik benne.
A probléma nem a szabadsággal van. A kérdés az, hogy a gyermek kap-e mellette elegendő iránymutatást, biztonságot és életkorának megfelelő kereteket.
Nem ugyanaz az elfogadás és a mindent megengedés
Képzeljük el, hogy egy kisgyermek még egy mesét meg szeretne nézni, pedig már késő van.
Az egyik családban a szülő enged, mert nem akar vitát. A másikban nyugodtan elmagyarázza, hogy mára vége a mesenézésnek, és segít a gyermeknek felkészülni a lefekvésre akkor is, ha emiatt sírás vagy tiltakozás következik.
Mindkét szülő szeretheti a gyermekét. A különbség abban van, hogyan kezeli a helyzetet.
A határokat kijelölő szülő nem tagadja meg a gyermek érzéseit. Elfogadja, hogy a gyermek csalódott, de nem feltétlenül változtatja meg a döntését. Ezzel azt közvetíti: „Megértem, hogy ezt szeretnéd, és azt is, hogy most rosszul esik, de attól még a szabály érvényben marad.”
Ez a fajta következetesség segít, hogy a gyermek megtanulja kezelni a kellemetlen érzéseit, és közben biztonságban maradjon a kapcsolatban.
Mire van szüksége egy gyermeknek a szereteten kívül?
A gyermek fejlődése során folyamatosan tanulja, hogyan értse meg saját érzéseit, hogyan viselkedjen másokkal, miként kezelje a kudarcokat, és hogyan vállaljon felelősséget a döntéseiért.
Ezek a képességek nem alakulnak ki egyik napról a másikra. A gyermeknek szüksége van arra, hogy a felnőttek segítsenek neki a gyakorlásukban.
A biztonságos családi környezet ezért egyszerre jelent érzelmi elfogadást és kiszámíthatóságot. A gyermek tudhatja, hogy szabad szomorúnak, dühösnek vagy csalódottnak lennie, de azt is megtanulja, hogy nem minden kívánsága teljesülhet, és másoknak is vannak érzéseik, igényeik és határaik.
A határok nem a gyermek önállóságát korlátozzák, ezek segítségével tanulja meg, hogyan élhet a szabadságával.
A megfelelő keretek természetesen életkoronként változnak. Egy kétéves gyermektől nem várhatjuk el ugyanazt az önkontrollt, mint egy tízévestől, és egy kamasznak is másfajta szabadságra van szüksége, mint egy óvodásnak. A lényeg, hogy a gyermek ne maradjon magára olyan döntésekkel, amelyek meghaladják az aktuális képességeit.
Kisgyermekkor: még a felnőtt segít eligazodni a világban
A legkisebb gyermekek még nem tudják önállóan szabályozni minden érzelmüket. Ha fáradtak, éhesek, túlterheltek vagy csalódottak, gyakran sírással, dühvel vagy tiltakozással jelzik, hogy valami nehéz számukra.
Ilyenkor a szülő feladata nem az, hogy mindenáron megszüntesse a kellemetlen érzést, hanem hogy segítsen a gyermeknek átvészelni azt.
Ez nem azt jelenti, hogy hagyni kell sírni, vagy figyelmen kívül kell hagyni a szükségleteit. Éppen ellenkezőleg: a gyermeknek érzékeny, megnyugtató és kiszámítható válaszokra van szüksége.
A különbség abban rejlik, hogy a szülő a gyermek érzéseire reagál, vagy minden esetben teljesíti a kérését.
Ha például a kisgyermek azért sír, mert nem kaphat meg egy veszélyes tárgyat, a szülő megnyugtathatja, megnevezheti az érzését, és felkínálhat egy másik lehetőséget. Nem szükséges odaadnia a tárgyat ahhoz, hogy a gyermek érezze a szeretetét.
A kisgyermekkor másik fontos feladata az önállóság kialakulása. A gyermek szeretne egyedül enni, öltözni, választani és felfedezni a környezetét. Ezeket a próbálkozásokat érdemes támogatni, de a teljes szabadság nem ugyanaz, mint az önállóság fejlesztése.
Ha egy kisgyermeknek mindenről magának kell döntenie, miközben még nem képes felmérni a következményeket, az bizonytalanságot is kelthet benne. A kiszámítható szabályok segítenek eligazodni a világban és nem a szabadságból vesznek el.
Óvodáskor: mit tanul meg abból, ha mindig engedünk?
Óvodáskorban a gyermek egyre több társas helyzetbe kerül. Megtanul együtt játszani másokkal, osztozkodni, várakozni, és lassan felismeri, hogy nem mindenki azt szeretné, amit ő.
Ezek azonban nehéz feladatok. Egy óvodás még könnyen a saját vágyai szerint cselekszik, és nem mindig érti, miért kellene lemondania valamiről egy másik gyermek kedvéért.
Ilyenkor különösen sokat számít, hogyan reagál a felnőtt.
Ha a gyermek elveszi a másik játékát, a szülő mondhatja azt, hogy „majd megoldják egymás között”. Bizonyos helyzetekben valóban érdemes teret adni a gyerekek önálló próbálkozásainak. Máskor viszont szükségük van arra, hogy egy felnőtt segítsen nekik felismerni a másik szempontjait, és megmutassa, hogyan lehet rendezni a konfliktust.
A gyermeknek fokozatosan meg kell tanulnia, hogy a saját érzései és vágyai fontosak, de nem írják felül automatikusan másokét.
Hasonló a helyzet a dühkitörésekkel is. Ha a gyermek minden alkalommal megkapja, amit szeretne, amikor hangosan tiltakozik, megtanulhatja, hogy az intenzív reakcióval elérheti a célját. Ez nem feltétlenül tudatos viselkedés a részéről. Egyszerűen azt tapasztalja, hogy bizonyos helyzetekben így változik meg a környezete.
Éppen ezért fontos, hogy a szülő ne csak a viselkedésre reagáljon, hanem az érzelmi háttérre is.
Például mondhatja ezt:
„Tudom, hogy nagyon szerettél volna még játszani, és nehéz most abbahagyni. Mégis el kell indulnunk. Segítek elpakolni, aztán felvesszük a cipődet.”
Ebben egyszerre van jelen az együttérzés és a határozottság. A gyermek azt tapasztalja meg, hogy a szülő megérti őt, de nem minden helyzetben az ő pillanatnyi kívánsága határozza meg a döntést.
Iskoláskor: a gyermeknek már felelősséget is kell vállalnia
Az iskolakezdéssel a gyermek élete egyre több elvárással telik meg. Feladatai lesznek, határidőket kell betartania, alkalmazkodnia kell a közös szabályokhoz, és meg kell tanulnia kezelni a kudarcot is.
Ha otthon kevés következetes elvárással találkozik, ezek a helyzetek különösen nehézzé válhatnak.
Gondoljunk arra a gyermekre, aki rendszeresen elfelejti a házi feladatát. Ha a szülő minden alkalommal megoldja helyette a helyzetet, igazolást keres, vagy megpróbálja elintézni, hogy ne legyen következménye a mulasztásnak, akkor rövid távon megóvhatja a gyermeket a kellemetlenségtől, hosszabb távon viszont kevesebb lehetőséget ad neki arra, hogy megtapasztalja: a saját döntéseinek következményei vannak, és a problémák megoldásában neki is szerepet kell vállalnia.
Ez nem azt jelenti, hogy a szülőnek magára kell hagynia a gyermeket a nehézségeivel. Segíthet megtervezni a tanulást, emlékeztetheti a feladatokra, és együtt kereshetnek megoldást. A cél azonban az, hogy a gyermek fokozatosan átvegye a felelősséget.
Ugyanez igaz a hétköznapi feladatokra is. Ha a gyermek már képes összepakolni a holmiját, elrendezni a játékait vagy előkészíteni az iskolatáskáját, érdemes lehetőséget adni neki a gyakorlásra.
A fejlődéshez ugyanis nemcsak sikerélményekre van szükség. Arra is, hogy a gyermek kisebb hibákat követhessen el, majd megtanulja kijavítani őket.
Kamaszkor: a szabadság nem jelenthet magára hagyottságot
A serdülőkorban a gyermek egyre inkább szeretné maga meghatározni, mit gondol, hogyan öltözik, kikkel tölti az idejét, és milyen döntéseket hoz.
Ez a leválás természetes része. A kamasznak egyre több önállóságra van szüksége, de ez nem jelenti azt, hogy már nincs szüksége a szülői jelenlétre. Sőt, a serdülőkor számos olyan helyzetet hozhat, amelyben különösen fontos, hogy a fiatalnak legyen kihez fordulnia. Ilyen lehet egy párkapcsolati konfliktus, a kortársak nyomása, egy iskolai kudarc vagy az online térben átélt kellemetlen élmény.
Ha a szülő szinte minden kérdésben szabad kezet ad, és alig érdeklődik a fiatal életéről, az elsőre bizalomnak tűnhet. A kamasz akár örülhet is annak, hogy senki nem kérdezi meg, hová megy, mikor ér haza, vagy hogyan érzi magát.
A valódi autonómia azonban nem azt jelenti, hogy a fiatalnak mindent egyedül kell megoldania. Fontos, hogy azt érezze, hogy egyre több döntést hozhat önállóan, miközben továbbra is számíthat a szüleire.
A támogató szülő nem akar mindenről dönteni helyette, de érdeklődik, kérdez, meghallgatja a véleményét, és szükség esetén határokat is kijelöl.
A szabályokat ebben az életkorban már érdemes közösen megbeszélni. A fiatal így nem pusztán külső utasításokat kap, hanem megtanulja mérlegelni a döntéseit, és felelősséget vállalni értük.
Milyen nyomokat hagyhat mindez a felnőttkorban?
A gyermekkori tapasztalataink hatással lehetnek arra, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, másokhoz és a kötelezettségeinkhez. A nevelési stílus azonban nem egy előre megírt forgatókönyv: nem lehet kijelenteni, hogy aki engedékeny családban nőtt fel, abból szükségszerűen bizonytalan vagy felelősségkerülő felnőtt lesz.
Azt viszont érdemes megvizsgálni, milyen készségek kialakulását segíti, illetve nehezítheti a családi környezet.
Ha valaki kevés alkalmat kapott arra, hogy önállóan oldjon meg problémákat, felnőttként is nehezebben boldogulhat a hosszú távú tervezéssel, a kitartást igénylő feladatokkal vagy a kudarcok feldolgozásával.
Előfordulhat, hogy nehezen viseli, ha a munkahelyén visszajelzést kap, ha egy feladat nem sikerül elsőre, vagy ha a saját igényeit össze kell egyeztetnie mások elvárásaival.
A párkapcsolatokban is jelentkezhetnek nehézségek. Van, aki természetesnek veszi, hogy a másik fél alkalmazkodik hozzá. Más éppen ellenkezőleg: nehezen mond nemet, mert attól fél, hogy a határai kijelölésével megbántja a másikat, vagy elveszíti a szeretetét.
Ezek a minták azonban nem megváltoztathatatlanok. A felnőttkori önismeret, a biztonságos kapcsolatok és a tudatos gyakorlás segíthet új működésmódokat kialakítani.
A gyermekkori nevelés megértése nem a szülők hibáztatásáról szól. Ez egy felismerés arról, mit hozunk magunkkal, így eldönthetjük, mit szeretnénk továbbvinni a saját életünkbe.
Honnan tudhatjuk, hogy mi magunk is túl engedékenyek vagyunk?
A saját nevelési szokásainkat nem mindig könnyű felismerni. A legtöbb szülő jó szándékkal cselekszik, és gyakran csak utólag veszi észre, hogy bizonyos helyzetekben nehezen tudott következetes maradni.
Néhány visszatérő helyzet azonban segíthet az önvizsgálatban.
Nehezen mondunk nemet.
A gyermek kér valamit, mi pedig már előre tartunk attól, hogy mi történik, ha nemet mondunk. Inkább engedünk, csak ne legyen sírás, vita vagy sértődés.
A szabályaink gyakran változnak.
Amit tegnap nem engedtünk meg, ma mégis megengedjük, mert fáradtak vagyunk, sietünk, vagy egyszerűen nincs erőnk végigvinni a korábbi döntést.
Rosszul érezzük magunkat, ha a gyermekünk csalódott.
Úgy érezzük, hogy a mi feladatunk mindig boldoggá tenni őt, ezért igyekszünk megszüntetni minden kellemetlen érzést. Pedig a csalódás az élet természetes része, amelynek feldolgozását a gyermeknek is meg kell tanulnia.
Gyakran megoldjuk helyette a problémáit.
Elpakolunk, utánaviszünk valamit, amit otthon felejtett, vagy közbelépünk egy konfliktusban akkor is, amikor már lenne lehetősége önállóan próbálkozni.
Félünk attól, hogy a határok miatt kevésbé fog szeretni minket.
A gyermek haragját vagy elutasítását nehéz elviselni, ezért inkább visszavonjuk a döntésünket. Ilyenkor érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a gyermek pillanatnyi elégedetlensége nem jelenti a kapcsolatunk kudarcát.
Egy-egy ilyen helyzet minden családban előfordulhat. Attól, hogy néha engedünk, fáradtak vagyunk, vagy nem sikerül következetesnek maradnunk, még nem válunk laissez-faire szülővé.
A lényeg inkább az, hogy milyen mintázat ismétlődik rendszeresen a családban, és mennyire tudjuk a gyermek szükségleteit a saját érzelmi reakcióinktól elkülönítve figyelembe venni.
Miért olyan nehéz néha határokat szabni?
A túlzott engedékenység mögött gyakran olyan érzések állnak, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan.
„Én nem akarom azt csinálni vele, amit velem tettek.”
Ha valaki szigorú, büntető vagy érzelmileg távolságtartó családban nőtt fel, természetes, hogy a saját gyermekének másfajta gyerekkort szeretne biztosítani.
Talán azt fogadta meg, hogy soha nem fog kiabálni, nem fogja megszégyeníteni a gyermekét, és nem fogja arra kényszeríteni, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen.
Ez fontos és értékes szándék. A nehézség akkor kezdődik, ha a szülő a korábbi szigor ellenpontjaként minden szabályt és korlátozást elutasít.
Pedig nem csak két lehetőség létezik: a túlzott szigor és a mindent megengedő nevelés. Lehet úgy is határokat szabni, hogy közben tiszteletben tartjuk a gyermek személyiségét, meghallgatjuk az érzéseit, és nem alkalmazunk megalázó vagy félelemkeltő módszereket.
„Már így is kevés időt töltök vele.”
A munka, a háztartás, a pénzügyi nehézségek és a mindennapi feladatok sok szülőt kimerítenek. Ha valaki úgy érzi, hogy túl kevés időt tölt a gyermekével, könnyen bűntudatot élhet át.
Ilyenkor előfordulhat, hogy inkább enged, ajándékokkal kedveskedik, vagy megpróbálja elkerülni a konfliktusokat, mert úgy érzi, legalább az együtt töltött idő legyen kellemes.
A gyermeknek azonban nem tökéletes, konfliktusmentes szülőre van szüksége. Számára a legfontosabb a valódi figyelem, a kiszámítható jelenlét és az, hogy a szülő akkor is elérhető maradjon, amikor valami nem úgy alakul, ahogy a gyermek szeretné.
„Nem bírom elviselni, ha sír vagy dühös rám.”
A gyermek haragja a szülőben is erős érzéseket kelthet. Lehet, hogy bűntudatot, szorongást vagy tehetetlenséget él át, különösen akkor, ha saját gyerekkorában a harag és a konfliktus veszélyesnek számított.
Ilyenkor a szülő gyakran nem azért enged, mert valóban megváltoztatta a véleményét, hanem azért, mert szeretné megszüntetni a számára is nehéz helyzetet.
A változás egyik fontos lépése annak megtanulása, hogy a gyermek érzelmei nem feltétlenül igényelnek azonnali megoldást. Néha elég, ha meghallgatjuk, megnyugtatjuk, és mellette maradunk akkor is, amikor továbbra sem engedünk a kérésének.
Hogyan lehet szeretetteljesen, mégis következetesen nevelni?
A következetesség tanulható. Nem kell egyik napról a másikra teljesen átalakítanunk a családi életünket, és nem szükséges minden helyzetet szabályokkal körülvennünk.
Néhány pici változtatás is már sokat segíthet.
Kezdésnek legyen pár világos, betartható szabályunk.
Nem kell minden apróságban döntőbíróként fellépnünk. Érdemes először azokra a helyzetekre koncentrálni, amelyek a gyermek biztonságát, egészségét, pihenését vagy a család közös működését érintik.
Fogadjuk el az érzéseket, de ne változtassuk meg a döntést.
Mondhatjuk azt, hogy „Tudom, hogy mérges vagy, mert nem vehetsz még egy játékot. Megértem, hogy szeretted volna, de most nem vásárolunk többet.”
A gyermek így megtapasztalja, hogy az érzései fontosak, miközben a szabály is érvényben marad.
Adjunk választási lehetőséget ott, ahol valóban van választás.
Nem azt kell eldöntenie, hogy lefekszik-e időben, helyette választhat, hogy melyik mesét olvassuk el lefekvés előtt.
Nem az a dolga, hogy eldöntse, elvégzi-e a korának megfelelő feladatát, hanem azt, hogy előbb a játékait pakolja el, vagy előkészíti a holnapi ruháját.
Így a gyermek önállóságot gyakorolhat anélkül, hogy minden felelősség rá hárulna.
Ne oldjunk meg automatikusan minden problémát helyette.
Ha elakad, először próbáljuk meg kideríteni, mire van szüksége. Lehet, hogy valóban segítséget kér, de az is lehet, hogy egy kis bátorítással már önállóan is boldogulna.
Figyeljük meg a saját reakcióinkat.
Ha újra és újra ugyanabban a helyzetben engedünk, érdemes megállnunk egy pillanatra. Mitől tartunk? Mit szeretnénk elkerülni? Valóban a gyermekünk érdeke kívánja az engedést, vagy mi magunk szeretnénk megszabadulni a feszültségtől?
Ezek a kérdések segíthetnek abban, hogy tudatosabban válasszuk meg a reakcióinkat. A felismerés számít, nem a bűntudatkeltés.
A változás természetesen időt igényel. Ha a gyermek megszokta, hogy a szabályok gyakran változnak, tiltakozhat, amikor a szülő következetesebbé válik. Ilyenkor különösen fontos, hogy ne büntetéssel vagy hirtelen szigorral reagáljunk. Maradjunk türelmesek, érthetőek és kiszámíthatóan alakítsuk ki az új kereteket.
A szeretet és a határok nem zárják ki egymást
A laissez-faire nevelésről beszélve könnyű arra a következtetésre jutni, hogy a szülőnek egyszerűen szigorúbbnak kell lennie. Ez azonban félrevezető lenne.
A gyermeknek nem több tiltásra van szüksége mindenáron. Olyan felnőtt tud biztonságot adni, aki képes egyszerre figyelni az érzéseire és felelősséget vállalni a neveléséért.
A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk. A szabadság nem azt jelenti, hogy a gyermeknek minden helyzetet egyedül kell megoldania. A következetesség pedig nem azt jelenti, hogy soha nem változtathatjuk meg a döntésünket.
A gyermeknek arra van szüksége, hogy érezze: számít, amit gondol és érez, de nem neki kell egyedül meghatároznia a család működését. A szülő feladata, hogy életkorának megfelelően vezesse, támogassa és fokozatosan felkészítse az önálló életre.
Ehhez figyelemre, önismeretre, rugalmasságra és arra a képességre van szüksége, hogy a nehéz pillanatokban is kapcsolatban maradjunk a gyermekünkkel. Nem kell tökéletesnek lenni! Ér hibázni. Legyünk elég jó szülők.
Az fogja támogatni a gyermeket, ha segítünk neki megtanulni, hogyan élje át a csalódást, hogyan álljon fel egy kudarc után, hogyan vegye figyelembe mások érzéseit, és hogyan bízzon abban, hogy a nehézségek ellenére is képes boldogulni. Ha rendre igyekszünk megóvni a csalódásoktól és a kudarctól, mindez ellen dolgozunk.
A biztonságos gyermekkor nem a határok hiányától lesz biztonságos, hanem attól, hogy a gyermek szeretetteljes, kiszámítható és támogató kapcsolatban tanulhatja meg, hogyan működik a világ.
Fontos megjegyzés: a laissez-faire nevelés lehetséges következményei nem minden gyermeknél jelennek meg egyformán. A fejlődést a gyermek temperamentuma, a családi kapcsolatok, a társas környezet és a későbbi tapasztalatok egyaránt alakítják. A cikk célja nem a szülők minősítése, hanem a tudatosabb, érzelmileg támogató és következetes nevelés elősegítése.
Felhasznált irodalom
Ranschburg Jenő: Szülők könyve, Saxum kiadó, 2009
Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresszió, Saxum kiadó, 2012
Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság, Kulcslyuk kiadó, 2011
Kádár Annamária: Mesepszichológia 1–2., Kulcslyuk kiadó, 2013, 2014
Gordon, Thomas: P.E.T. – A szülői eredményesség tanulása, Gondolat kiadó, 1990
Martin Pinquart: Associations of Parenting Dimensions and Styles With Externalizing Problems of Children and Adolescents: An Updated Meta-Analysis. Developmental Psychology, 2017